Túl sok a zaj, túl sok az impulzus, rohan a világ és mi is rohanunk vele igyekezvén bepótolni mindazt amit nem lehet. Elveszett pillanatokban élünk mintha nem lenne holnap, mondjuk. Közben mégis tervezzük a jövőt és közben elfelejtünk élni, örülni a pillanatban. Fontosak a tervek és fontos, hogy legyen elképzelésünk de fontos emlékezni, hogy első sorban a jelenben élünk…itt és most.
Vannak elkerülhetetlen pillanatok és vannak elkerülhetetlen időszakok. Intenzív napokat, heteket és hónapokat élünk és itt felemelkedni csak úgy lehet ha a zaj közepette befogadjuk a csöndet, a csöndet ami többet ad mint bárki vagy bármi más adhatna ebben a helyzetben. A csönd ami olykor begyógyítja és feltölti az elfáradt lelkeket. Ha valóban könnyű lenne akkor minden bizonnyal olykor mindenki csöndben lenne…de elcsöndesedni nem könnyű főleg akkor ha valakinek zaklatott a lelke. Rávilágít a bennünk élő hangos morajlásokra, ami az elménkben foglalja a helyet mind tudatos és tudattalan szinteken. Irányít minket mint marionett bábút a Bábmester, hogy játsza el a színdarabot amit neki elképzelt. Csak, hogy ez Bábmester trükkje aki egy mesteri elme de mégsem az a mester akit valójában keresel. Régi struktúrákra építve szövi a szálakat és építi a színházi darabot gondosan megtervezve és megkötözve minket. Na de ki szabadít fel minket a Bábmester irányítása alól?
Olykor már már tudathasadásig üldözzük a végtelent mert elfelejtük, hogy mindvégig csak ott volt a csendben. Ha megtanultuk volna hamarabb hogyan nyugtassuk le a lelket akkor talán már elfogadtuk volna, hogy talán az egyetlen út ami kivezet ebből az őrületből az csakis a csend végtelenje lehet. Megtanulni önmagunkkal, önmagunkban élni igen nehéz feladat lehet legfőképpen akkor amikor valami legbelül szinte teljesen felemészt minket. Igen, a Bábmester egy mesteri elme. Elhiteti veled, hogy mindvégig csak őt kerested elrejtve az igazságot a mesteri tervvel. Az igazságot, hogy onnan ahol vagy csak a valódi csönd vezethet ki téged hiszen ott rejlik minden amit tudnod kell. Ott a csendben Isten, a szabadság, a kiút és a szeretet….egy szóval minden.
Észrevetted már, hogy mindig éppen csak egy karnyújtásnyira vagy a dolgok megvalósulásától? Hmm ez is a Bábmester terve. Elhiteti veled, hogy a megoldás mindenhol máshol van csak nem a jelenben. Mondom mesteri terv ez. Mindent megtesz, hogy elvezessen egy alternatív végtelenbe. Nem hiszed? Nem szükséges. Előbb vagy utóbb de úgyis felébreszt és meglehet váratlanul riasztanak fel téged mély álmodból. Eleinte lehet nehéz lesz, mert fájni fog a lelked hiszen átvertek téged. Elhitted, hogy a Bábmester elvezethet téged oda ahova tartasz, de semmi sem tart örökké még az ő színjátéka sem. Előbb vagy utóbb a színdarabnak vége, fellebben a függöny és láthatod a madzagokat a kezeiden, lábaidon és még a fejeden is. Fény derül arra az extra jelenlétre aki mindvégig manipulát téged. Arra aki elhitette veled, hogy ami vagy nem csak egy szerep. Aztán végül ez a fájdalom vezet el a végtelenbe és rájössz a Bábmester mégis csak egy mester a sok közül. Megtanítja mi a különbség aközött ha megvezetnek és vezetnek. Egy előtag csupán de teljesen máshova vezet minket. Két különböző irány.
Majd egy napon megszületik benned valami új, egy belső igény az elcsendesedésre. Lehet olykor-olykor ignorálod mert nehéz lemosni magunkról a szerepeket. Meg persze van, hogy továbbra is magunkra öltjük még jelmezeinket. Viszont a különbség az, hogy miután elvégeztük a feladatunk levetjük őket és nem azonosulunk velük többet. Na ez a különbség hiszen a szerepek továbbra is létezeknek csak idővel már függetlenné válunk tőlük. Megtanulunk önállóan táncolni a térben ott ahol még mások szerepeket élnek, de elfogadjuk és szeretjük őket hiszen tudjuk mennyire nehéz elvágni a szálakat. Azokat a szálakat amik eddig tartottak minket ami ijesztő, mert ha elvágjuk talán tudjuk, hogy hirtelen a földre zuhanunk. Erőtlenül. Magatehetetlenül. Kétségbeesve. Sokáig fáj még a zuhanás de szépen lassan megtaláljuk a felénk nyúló kezeket. Azoknak a kezeit akiknek már elvágták ezeket a köteleket. Ott várnak azok akik hajlandóak voltak elindulni az ismeretlenbe és megtanulni élni ebben az új térben. Ők azok akik felsegítenek és megtanítanak bennünket újra járni. Segítenek és támogatnak minket. Ápolják a még zaklatott lelket hiszen az ébredés folyamata igen kellemetlen is lehet. Fájdalommal jár hiszen idő mire a madzagok helye feloldódik végre és szintén idő az is mire újra képessé válunk visszatérni a színtérre ahol ugyanazok a szerepek várnak csakhogy mi már szabadon mozgunk. Önszántunkból, önállóan, szabadon, kötelékek nélkül. A színdarab végén pedig lejövünk a színpadról, levesszük a maszkot és visszatérünk a csendbe. Abba a térbe ahonnan eddig menekültünk éberen … és miközben az idő pereg a csönd beszél suttogja kedvesen, kérlek fogadj be engem.
